Gunpowder and Plutonium

<--

Amerika és Irán is szeretné újraéleszteni az atomalkut, ám egyelőre nincs meg a kellő összhang köztük. A késlekedés viszont katasztrofális következményekkel járhat.

Noha a tetszhalott, 2015-ös többhatalmi atomalku feltámasztása deklarált szándéka az új washingtoni kormányzatnak és a teheráni rezsimnek is, egyelőre nem történt előrelépés Joe Biden két és fél héttel ezelőtti beiktatása óta. A zárt ajtók mögötti tárgyalások helyett a felek a világsajtón keresztül üzengetnek egymásnak: arról vitáznak, hogy melyiküknek kellene megtenni az első lépést. Az Egyesült Államok szerint Iránnak lenne kötelessége, hogy az amerikai szankciókra hivatkozva felrúgott vállalásait ismét betartsa, a perzsa állam viszont először elvárná Amerikától a büntetőintézkedések kivezetését. A látszólagos patthelyzet jól tükrözi, hogy milyen nehéz visszaépíteni azt a csekély bizalmat, amelyet Donald Trump lerombolt 2018-ban az egyezmény egyoldalú felmondásával. Habár egyértelmű, hogy Washingtonnak és Teheránnak egyaránt érdeke a korábbi állapotok visszaállítása, varázsütésre ez nem megy, ahhoz politikailag túlságosan érzékeny ügyről van szó.

Mindazonáltal van remény arra, hogy rövidesen elindul a folyamat: Dzsávád Zárif iráni külügyminiszter hétfőn a CNN-nek adott interjújában az Európai Unió közvetítését javasolta; pontosabban azt, hogy Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője koordinálja a menetrendet. Brüsszel közbenjárása ugyan elmozdítaná a holtpontról az atomalku újraélesztésére irányuló törekvéseket, ám ennél is komolyabb erőfeszítésekre lesz szükség ahhoz, hogy a washingtoni és a teheráni elvárások összhangba kerüljenek.

A Biden-kormányzat jelenleg a Trump-irányvonalat folytatva két legyet szeretne ütni egy csapásra: olyan új megállapodásra törekszenek, amely Irán nukleáris és regionális ambícióit is megfékezi. Logikus ilyen szempontból, hogy Antony Blinken külügyminiszter nem sietteti az előző adminisztráció “maximális nyomásgyakorlás”-politikájának lezárását, hiszen az érvényben lévő szankciók javítják az alkupozícióját. Kérdés, hogy Washington tényleg egy átfogóbb egyezményt szeretne-e vagy ez csupán tárgyalási stratégiájuk része.

A mérsékeltebb politikai irányvonalhoz tartozó teheráni kormánynak megkönnyítené a dolgát, ha az új megállapodásról szóló óhaj blöff lenne. Haszán Róháni iráni elnök nincsen könnyű helyzetben, nem szabad gyengének mutatkoznia, mert azzal muníciót adna a keményvonalasoknak a júniusban esedékes elnökválasztás előtt. A radikálisabb politikusok nemrég azt pedzegették, hogy Iránnak igazából kártérítés járna az amerikai szankciók miatt, valamint lazítani kellene az atomalku egyes rendelkezésein. Ilyen megközelítésből az eredeti megállapodáshoz való visszatérés nem lenne siker, de Róháni azt esetleg mégis győzelemként tudná felmutatni, ha mindeközben úgy tűnik, hogy leszerelte Amerika többletigényeit is.

Nem kizárt ugyanakkor, hogy az Egyesült Államok valóban elkötelezett az árukapcsolás mellett, vagyis egyszerre szeretné visszaállítani a 2015-ös megállapodást és korlátozni Irán külföldi befolyását. A perzsa állam különböző milíciák támogatása révén megkerülhetetlen tényezővé vált a szíriai és jemeni konfliktusban, ahogyan Irakban, Libanonban és Palesztinában is, ezzel még puskaporosabbá téve a levegőt a Közel-Keleten. Ha azonban Washington egyszerre törekedne Teherán megszelídítésére és az atomalku újraélesztésére az az egész folyamatot lelassítaná, márpedig az idő sürget.

Ha az amerikai szankciók február közepéig helyükön maradnak, akkor érvénybe lép az iráni parlament keményvonalas többsége által elfogadott törvény, és kitiltják a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreit az országból. Az átláthatóság hiánya fokozná az iráni nukleáris program körüli bizonytalanságot és egyben a feszültséget is. Antony Blinken az MSNBC-nek adott interjújában arról beszélt: jelenleg néhány hónap választja el Teheránt attól, hogy rendelkezzen az atombomba összeállításához szükséges alapanyagtól, ha pedig a rezsim még több vállalását felmondja, akkor néhány hétre csökken a kitörési idő.

Amennyiben Irán – legalább elméletben – közvetlen közelségbe kerülne egy atomfegyver létrehozásához, az minden bizonnyal azzal járna, hogy Izrael megelőző csapást mérne a nukleáris létesítményeire, mely támadás regionális háborúval fenyegetne. Hosszabb távon viszont még ennél is súlyosabb következményhez vezethetne: nukleáris fegyverkezési versenyhez a térségben, melyben a perzsa állam riválisai atombomba fejlesztését célzó titkos programokat indítanának – a feltételezések szerint ilyen fegyverrel már rendelkező Izrael kivételével.

A 2015-ös atomalku ugyan nem oldotta meg a Közel-Kelet konfliktusait, de Teherán nukleáris ambícióinak gátat szabva megakadályozta, hogy a régió puskaporosból plutóniumos hordóvá váljon, melynek esetleges berobbanása az egész világra nézve katasztrofális lenne. Mindezek fényében kevésbé lenne kockázatos, ha Washington a “két legyet egy csapásra”-elv helyett először a jóval veszélyesebb forgatókönyv elhárítására koncentrálna.