Afghanistan: Game Over

Back To Origin

Amerika történetének leghosszabb háborúja húsz év után, legalábbis látszólag, most véget ér.

Azért csak látszólag, mert a biroda­lom totális vereséget szenvedve kivonul ugyan, de az igazán komoly háború nagy valószínűséggel még csak most kezdődik. És nemcsak Afganisztán területén, hanem a megbillenő erőegyensúly miatt az egész térségben. Az amerikai elnök úgy nyilatkozott, hogy büszkén és emelt fővel távoznak, mert teljesí­tet­ték a feladatukat.

Hát, talán igaza is van, ha az volt a feladat, hogy totálisan szétromboljanak egy országot, teljes káoszt teremtve, akkor valóban teljesült a „küldetésük”. Ebből a szemszögből válik igazán érthetővé, miért is használta annak idején Zbigniew Brzezinski lengyel származású amerikai politológus és geostratéga, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója a „programozott káosz” fogalmát, mint a birodalom egyik lehetséges stratégiai alapcélját.
A hanyatló birodalmak egyik alapvető eljárásmódjáról van szó, amikor ugyanis egy világbirodalom már végképp alkalmatlanná válik arra, hogy az általa képviselt világrendet fenntartsa, akkor agóniáját többnyire csak úgy tudja meghosszabbítani, ha a rend fenntartása helyett ő maga válik a káosz legfőbb globális „generátorává”.
Ami most zajlik, az pontosan erre a stratégiára épül. Valójában már a 2001. szeptember 11-i sajnálatos eseményeknek is azért „kellett bekövetkezniük”, hogy ürügyül szolgálhassanak arra, hogy a birodalom megmutassa: ő és csakis ő képes a világ rendjének a fenntartására, a terrorizmus elleni új világháborúra. És hát megmutatta, nem is akárhogy. Ahogy szep­tember 11-e is „csinálva” volt, (hogy pontosan miként, azt a dolog természetéből adódóan soha nem fogjuk megtudni), ugyanúgy „csinálva” volt az a forgatókönyv is, amely szerint Irakot és Afganisztánt kellett megbüntetni szeptember 11-e „csináltságáért”.
Ha ránézünk Ázsia térképére, és húzunk egy négyezer kilométer hosszú képzeletbeli vonalat Damaszkusz és Lhásza, Tibet fővárosa között, akkor a következő országokat fogja átszelni ez a képzeletbeli vonal: Szíria, Irak, Irán, Afganisztán és Kína. Miután a birodalom legfőbb stratégiai ellenfele Kína, Irán és Szíria, így már nem olyan meglepő, hogy demonstratív módon éppen közéjük kellett beékelődnie a birodalmi haderőnek, így Irak és Afganisztán bűnbakká tétele döntő fontosságú lehetett.
Ma már mindenki számára evidencia, hiszen maga a birodalom is „bevallotta”, hogy természetesen egy szó sem volt igaz azokból a drámai gyanúsításokból, amelyekre hivatkozva azután ENSZ-felhatalmazással terrortámadást intézett e két ország ellen, a globális „demokrácia” nagyobb dicsőségére. Ami pedig már valóban bohózattá tette a „hivatalos” narratívát, az pontosan az, hogy a demokrácia „megteremtését” tartotta a „misszió”, vagyis a beavatkozás legfőbb céljának a birodalom propagandagépezete.
Irak megszállásának stratégiai célja értelemszerűen az volt, hogy Szíria és Irán együttműködését minden létező módon megakadályozza, és legfőképpen ellenőrzés alatt tartsa e két ország Oroszországgal fenntartott kapcsolati rendszerét, feltartóztassa Oroszország közel-keleti aktivitását. Afganisztán pedig a világ legértékesebb „magaslata”, ahonnan egyszerre „belőhető” Kína, India, Irán és Oroszország, így stratégiai fontossága felbecsülhetetlen.
Ha csak Irán és Kína energetikai együttműködésének lehetőségét tekintjük, megint csak teljesen érthető, hogy a birodalom számára valóban létfontosságú hídfőállásról van szó. Pontosabban volt szó, mert a birodalom, akárcsak annak idején Vietnam esetében, totális vereséget szenvedett egy nyomorúságos állapotban lévő, a világ egyik legszegényebb országában élő néptől.
A háború eddigi költségei meghaladják a négyszázmilliárd dollárt, de a több ezer amerikai halott hozzátartozóinak és a háború során megrokkant veteránoknak fize­tendő összegek tovább növelik majd a végszámlát. Nagy valószínű­séggel hasonló sors vár az Irakban állomásozó birodalmi haderőre is, hisz a teljes vereség már ott is befejezett tény, csak egyelőre még túl sok birodalmi uralmi struktúra érdekelt abban, hogy a nyilvánvaló kudarc semmiképpen ne legyen bevallható, az ottani számla akár egy nagyságrenddel nagyobb is lehet az afganisztáninál.
A birodalom látványos veresége egyúttal 2001. szeptember 11. „csináltságának” a lelepleződése is, így bár nem lehet kétségünk a felől, hogy a hamis teátrális pátosz, amivel a birodalom megemlékezik szeptemberben a huszadik évfordulóról ,minden elképzelhető szintet felülmúl majd, a játszmának vége. A birodalom agóniája felgyorsulni látszik, és bár globális médiagépezete még képes lehet a világ egy része számára „győzelemként” feltüntetni az egyre súlyosabb stratégiai vereségeket, a lejtőn való mozgás már aligha leplezhető.
Hiába próbálja egyenként meggyengíteni Európát, Oroszországot és Kínát, hiába próbálja szétzilálni a köztük levő együttműködési rendszert, és mint eddig Afganisztánban, hiába próbál „proxy war” (közvetett háború vagy talán háborús „kényszerítő passz”) közbeiktatásával javítani globális hatalmi pozícióin, a hanyatlás elkerülhetetlen. Amikor 2001 őszén Afganisztán akkori uralmi csoportjai különösebb ellenállás nélkül feladták az általuk ellenőrzött területeket, és nem bocsátkoztak összeütközésbe az amerikai inváziós erőkkel, akkor tették azt az azóta szállóigévé vált kijelentést, hogy az amerikaiaknak drága óráik vannak, nekünk viszont időnk van. És ez az idő nem az amerikai birodalom hightech óráinak dolgozik mostanában.
(A szerző közgazdász)