Less than 1 min.Read

Gunpowder and Plutonium

February 10, 2021

Published in Népszava
(Hungary) on 3 Febraury 2021
by Rostoványi András (link to original link to original)

Translated from by Adam R. Johnson. Edited by Helaine Schweitzer.

The United States and Iran would both like to revive the nuclear deal, but right now there is no coordination between the two nations. Delaying the talks could have devastating consequences.

The new Washington administration and the regime in Tehran have declared their intention to bring the 2015 multinational nuclear deal back from the dead. No progress has been made since President Joe Biden’s inauguration 2 1/2 weeks ago. Instead of meeting behind closed doors, the two sides are communicating through the world press. They are arguing about which side should concede first. According to the U.S., Iran has a responsibility to uphold the commitments it previously abandoned. The Persian nation, on the other hand, is awaiting the termination of sanctions. The apparent stalemate shows how hard it is to rebuild the limited trust that President Donald Trump destroyed when he dismantled the deal in 2018. Although it is clear that it is in Washington's and Tehran’s interest to reinstate the previous deal, it will not happen with the wave of a wand; the issue at hand is too politically sensitive.

All things considered, there is hope the process will soon begin. Iran Minister of Foreign Affairs Mohammad Javad Zarif spoke to CNN on Monday and proposed having the European Union as mediator, specifically with EU Foreign Affairs Minister Josep Borrell as coordinator. Brussels’ intervention would break the deadlock over efforts to revive the nuclear deal, but greater effort will be needed to bring Washington and Tehran into agreement.

Currently, the Biden administration is following Trump’s example of killing two birds with one stone: reaching a new deal that halts both Iran’s nuclear and regional ambitions. From this perspective, it is logical that U.S. Secretary of State Antony Blinken is not rushing to end the previous administration’s “maximum pressure” strategy because the sanctions which are currently in place improve this administration's bargaining power. The question remains whether Washington truly wants a more comprehensive agreement, or whether it is just saying so as part of its negotiation strategy.

The politically moderate government in Tehran would make the job easier if its demands for the new nuclear deal were a bluff. President Hasan Rouhani is in a difficult position. He cannot appear weak, as that would give ammunition to the hard-liners before Iran’s presidential election in June. More radical politicians have recently argued that Iran should receive compensation for American sanctions and should ease certain provisions of the nuclear deal. Returning to the original agreement using this approach would not be successful, but Rouhani could potentially declare a victory if it seems he blocked America’s demands.

We cannot rule out the idea that the United States is committed to reaching a deal by restoring the 2015 agreement and linking it to a limit on Iran’s foreign influence at the same time. By supporting a number of militias, the Persian nation has become a necessary player in the Syrian and Yemeni conflicts, as well as in Iraq, Lebanon and Palestine. This sends even more gunpowder into the Middle Eastern air. If Washington simultaneously tries to tame Tehran and revive the nuclear deal, it will slow down the entire process while time is running out.

Amerika és Irán is szeretné újraéleszteni az atomalkut, ám egyelőre nincs meg a kellő összhang köztük. A késlekedés viszont katasztrofális következményekkel járhat.

Noha a tetszhalott, 2015-ös többhatalmi atomalku feltámasztása deklarált szándéka az új washingtoni kormányzatnak és a teheráni rezsimnek is, egyelőre nem történt előrelépés Joe Biden két és fél héttel ezelőtti beiktatása óta. A zárt ajtók mögötti tárgyalások helyett a felek a világsajtón keresztül üzengetnek egymásnak: arról vitáznak, hogy melyiküknek kellene megtenni az első lépést. Az Egyesült Államok szerint Iránnak lenne kötelessége, hogy az amerikai szankciókra hivatkozva felrúgott vállalásait ismét betartsa, a perzsa állam viszont először elvárná Amerikától a büntetőintézkedések kivezetését. A látszólagos patthelyzet jól tükrözi, hogy milyen nehéz visszaépíteni azt a csekély bizalmat, amelyet Donald Trump lerombolt 2018-ban az egyezmény egyoldalú felmondásával. Habár egyértelmű, hogy Washingtonnak és Teheránnak egyaránt érdeke a korábbi állapotok visszaállítása, varázsütésre ez nem megy, ahhoz politikailag túlságosan érzékeny ügyről van szó.

Mindazonáltal van remény arra, hogy rövidesen elindul a folyamat: Dzsávád Zárif iráni külügyminiszter hétfőn a CNN-nek adott interjújában az Európai Unió közvetítését javasolta; pontosabban azt, hogy Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője koordinálja a menetrendet. Brüsszel közbenjárása ugyan elmozdítaná a holtpontról az atomalku újraélesztésére irányuló törekvéseket, ám ennél is komolyabb erőfeszítésekre lesz szükség ahhoz, hogy a washingtoni és a teheráni elvárások összhangba kerüljenek.

A Biden-kormányzat jelenleg a Trump-irányvonalat folytatva két legyet szeretne ütni egy csapásra: olyan új megállapodásra törekszenek, amely Irán nukleáris és regionális ambícióit is megfékezi. Logikus ilyen szempontból, hogy Antony Blinken külügyminiszter nem sietteti az előző adminisztráció “maximális nyomásgyakorlás”-politikájának lezárását, hiszen az érvényben lévő szankciók javítják az alkupozícióját. Kérdés, hogy Washington tényleg egy átfogóbb egyezményt szeretne-e vagy ez csupán tárgyalási stratégiájuk része.

A mérsékeltebb politikai irányvonalhoz tartozó teheráni kormánynak megkönnyítené a dolgát, ha az új megállapodásról szóló óhaj blöff lenne. Haszán Róháni iráni elnök nincsen könnyű helyzetben, nem szabad gyengének mutatkoznia, mert azzal muníciót adna a keményvonalasoknak a júniusban esedékes elnökválasztás előtt. A radikálisabb politikusok nemrég azt pedzegették, hogy Iránnak igazából kártérítés járna az amerikai szankciók miatt, valamint lazítani kellene az atomalku egyes rendelkezésein. Ilyen megközelítésből az eredeti megállapodáshoz való visszatérés nem lenne siker, de Róháni azt esetleg mégis győzelemként tudná felmutatni, ha mindeközben úgy tűnik, hogy leszerelte Amerika többletigényeit is.

Nem kizárt ugyanakkor, hogy az Egyesült Államok valóban elkötelezett az árukapcsolás mellett, vagyis egyszerre szeretné visszaállítani a 2015-ös megállapodást és korlátozni Irán külföldi befolyását. A perzsa állam különböző milíciák támogatása révén megkerülhetetlen tényezővé vált a szíriai és jemeni konfliktusban, ahogyan Irakban, Libanonban és Palesztinában is, ezzel még puskaporosabbá téve a levegőt a Közel-Keleten. Ha azonban Washington egyszerre törekedne Teherán megszelídítésére és az atomalku újraélesztésére az az egész folyamatot lelassítaná, márpedig az idő sürget.

Ha az amerikai szankciók február közepéig helyükön maradnak, akkor érvénybe lép az iráni parlament keményvonalas többsége által elfogadott törvény, és kitiltják a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreit az országból. Az átláthatóság hiánya fokozná az iráni nukleáris program körüli bizonytalanságot és egyben a feszültséget is. Antony Blinken az MSNBC-nek adott interjújában arról beszélt: jelenleg néhány hónap választja el Teheránt attól, hogy rendelkezzen az atombomba összeállításához szükséges alapanyagtól, ha pedig a rezsim még több vállalását felmondja, akkor néhány hétre csökken a kitörési idő.

Amennyiben Irán - legalább elméletben - közvetlen közelségbe kerülne egy atomfegyver létrehozásához, az minden bizonnyal azzal járna, hogy Izrael megelőző csapást mérne a nukleáris létesítményeire, mely támadás regionális háborúval fenyegetne. Hosszabb távon viszont még ennél is súlyosabb következményhez vezethetne: nukleáris fegyverkezési versenyhez a térségben, melyben a perzsa állam riválisai atombomba fejlesztését célzó titkos programokat indítanának - a feltételezések szerint ilyen fegyverrel már rendelkező Izrael kivételével.

A 2015-ös atomalku ugyan nem oldotta meg a Közel-Kelet konfliktusait, de Teherán nukleáris ambícióinak gátat szabva megakadályozta, hogy a régió puskaporosból plutóniumos hordóvá váljon, melynek esetleges berobbanása az egész világra nézve katasztrofális lenne. Mindezek fényében kevésbé lenne kockázatos, ha Washington a “két legyet egy csapásra”-elv helyett először a jóval veszélyesebb forgatókönyv elhárítására koncentrálna.

This post appeared on the front page as a direct link to the original article with the above link .